Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Mint gyermek, ki ostobán éveket kerget,
macskákat hajszol vagy babáját nyúzza,
máskor anyja kezét húzza, mert unja,
hogy nem arra mennek, amerre ő akar.

Ilyen vagyok, leszek, durcásan mogorva,
haragszom a korra, amely nyomorba’
hagyott élni Téged, s tétlenül nézett
addig, míg végigégett harminckét éved.

Teremtő április, temető december,
hová tűnt köztetek az ember, a Kincs,
akinek sorsául csak a nincs jutott,
de hátrahagyni mégis oly sokat tudott.

Lelkednek várat vennék, szépet, meleget,
bár tehetném fénylő trónra kezedet,
de csak könnyem hull, és tollam megremeg,
míg írom a legnagyobb nevet: Attila.