Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Alacsony asszonyka volt, munkához szokott,
holmi gazdagságról ő sosem álmodott.
Viselő ruháját fakult surccal védte,
és gyakran főzött rántott levest ebédre.

Fakó, ősz haját kendőjével takarta,
vidám színű ruha soha se volt rajta.
Bűnnek érezte, ha nem cipelte hátán,
mindig telepakolt, kopott tarisznyáját.

Olyan sokat tudott kevésből is adni,
és eszébe sem jutott semmit megtagadni.
Aggódás és féltés volt a hivatása,
bennünk telt öröme, és nem gondolt magára.

Sifonyban gyűjtötte össze a kelengyét,
hímzett abroszokat, maga szőtte kelmét.
Én csak porosodni láttam már a rokkát,
a kender ültetését elhagyták akkortájt.

Kenyeret még sütött, kint a kemencében,
fenséges illatát szinte most is érzem.
Nála az alma is ízesebbre termett,
s az ólban évente két malac hempergett.

Voltak karácsonyra nagy disznóölések,
előtte Kakarcsón víg szüretelések.
Ilyenkor a kis család gyorsan összegyűlt,
mindenki hangos volt, viccelt és jót derült.

Mamuka szemében örömkönny fénylett,
mikor nekünk tálalta fel az ebédet.
Az ő szeretete nem ismert mértéket,
ennyi odaadást, csak az Isten ért meg.

Nem kívánt egyebet, csak azt mondogatta,
jó szívvel tartsuk meg emlékét magunkba’.
Most szeretlek csendben, eltűnődve, némán,
s nincs szó a hálára, melyet lelkem él át.

2009. 11. 08.