Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Este kaptam a hírt: súlyosbodott.
A végtelen akkor ezer darabra hullt,
egyetlen szilánkján futott, majd lassított
egy élet, képek a semmi vásznán,
s ami reggel fontos volt, már nem számított.

Mint Rodin szobra, a Gondolkodó,
ültem szótlanul és Isten elé tettem
reszketeg, csupasz lelkem minden sóhaját.
Ne küldd még az elkerülhetetlent,
még ne vidd el magadhoz a legjobb anyát!

Megijedtem, s első félelmemben
erőmet kerestem, hogy Ő ne láthassa
kétségbeesésem megrémült arcomon,
se jó apám, se két unokája,
mikor sajgó testét magamhoz szorítom.

Beléptünk a száznégyes szobába,
Anyuka ott ült a kórtermi ágy szélén,
ahogy máskor sem, most sem panaszkodott,
nevetett és mulattatni próbált ,
nem igen értettük, mi adott rá okot.

Betegen is Ő volt az erősebb,
nem beszélt fájdalmáról, inkább nyugtatott,
neki fontosabb volt az, amit adhatott,
szeretetét árasztotta felénk,
mely minden fényében anyámon ragyogott.