Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Minden szürke ott, köd szitál a tájra,
kiszáradt fák égett koronája
nyöszörög a fagyos félhomályban,
a bánat sarkig tárt kapujában.

Egy varjú tévedt korhadt cölöpjére,
onnan figyeli, mikor, ki tér be,
hosszú sorokban mindenfelől jönnek,
lehorgasztott fejű, bús letörtek.

Senki se látta, soha kulcsra zárva,
rozsdás lakatját jó mélyre ásta
az első, aki először benyitott,
és fájdalmában mindenkit átkozott.

Attól a naptól csendben tűnik tova,
csalódott lelkek elnémult sora,
s a varjú károg rémülten oszlopán:
valaki láncolja be maga után!