Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Szemed kékjére emlékszem csupán.
Ahogy néztél rám vágyakozva szerelmem után.
Érzem még testemen, amint remegő kezed simogat.
S hallom a hangod, mely egyre csak hívogat.
Érzem még csók ízét szomjas ajkadnak.
De szívdobbanásaid egyre halkabbak.
Elhalkul hagod is, egyre ritkábban hallom.
Minden érzésünkre ráborul az alkony.
Sötét leplével elfedi buja vétkünket.
Bezárja börtönébe maréknyi létünket.
Elmúlik hát ez is, az idő halad, feledtet.
Üres lélekkel senki sem szerethet.
Mert kiürült minden, csak a hiány van semmi más.
Hogy ilyen vége lett, ki tudja ki volt hibás?
Talán a sors, talán mi ketten, talán senkise?
Mert gyarló az ember, nem tudja mit kell tennie.
Add még ide két kezed, érezzem melegségét.
Vesd rám még tekinteted, had lássam kékségét!
Nézz a szemembe, mint akkor, így még utoljára.
S csókodat tapaszd rá szomjas számra!
De aztán menj! Siess,siess, mert otthon várnak!
Aztán titokban emlékeink majd visszajárnak.
Oly szép volt minden..... nem maradt semmi se.
Emlékeinket mégsem veheti el senki se!
Őrízzük titokban, bezárva szívünkbe míg élünk.
S mosolyogva a sorstól többé ilyet nem is kérünk.
Ajándék az élettől, egy utolsó gyönyörű ajándék!
Kicsit sírós, kicsit mosolygós, de szép volt e játék!