Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Kancsal szemével hunyorítva,
száját flegmán félrehúzva,
méricskél, mint szabó a kelmét,
én pedig lesem a kegyelmét.

Majd tovaszáll, mint tarka lepke,
tenyeremből eleresztve,
míg köröttem keringőt járnak,
hulló szirmai száz virágnak.

Mikor játszani támad kedve,
visszatér hozzám nevetve,
szemem fényei után kutat,
de tükörlabirintust mutat.

Jövőmnek kóborló vigasza,
múltamnak groteszk viasza,
megtűrt szolgálóként követlek,
dobj végre mosolyt a szívemnek.