Emánuel papa becsületes nevén Bogner Emánuel nem tartozott sem az elegáns, sem a fess férfiak csoportjába, illetve, hogy stílusos legyek alfajába. - Sőt Emanuel Bogner ahogy az eredeti születési okiratában szerepelt ékezet nélkül, egyáltalán nem kívánt tartozni sehová.
Kiváltképp nem holmi fajokhoz és alfajokhoz. Legfőképp nem kívánt tartozni az emberei fajhoz. De mért is kívánt volna? Mért is kívánt volna ahhoz a fajhoz tartozni ahonnan egyszer már kirekesztették? Mért kívánt volna azokkal egy családba tartozni akik őt és még sokukat a pokolra illetve a „szerencsésebbeket csak” a pokoltornácára küldték?
Szóval igyekezett a maga alacsonyságával görnyedt hátával, szürke öltönyével nem ártani még a légynek sem. Na hát pont ez az! Ha megszületésén kívül követett még el hibát az életben, hát ezzel nagyot vétett. Még hogy nem akar bántani senkit? Micsoda dolog ez a mindenkori társadalomban? Hogy vetemedhet odáig, hogy kezitcsókolomot köszön a lompos házmesternének és a minisztériumi osztályvezető feleségének is? Egyáltalán hogy jön ő ahhoz, hogy a kisboltban maga elé engedje a 84 éves Kopecz nénit, vagy a húszéves állapotos
Katit, akinek még egyéként sem kérte meg a kezét a Peti? Szóval ez felettébb gyanús és visszataszító volt úgy a felnőttek, mint a gyerekek szemében. És még a felnőttek csak összesúgtak itt - ott a háta mögött, a gyerekek nyíltan hadat üzentek neki elnevezvén bogganyónak, egésznap az ablaka alatti falon döngetve a húszforintos pöttyöst, vagy ha épp
megszaladt valamelyiknek, az igazi bőrfocit. Persze mindezt csak csapatostul és kizárólag addig, amíg az öreg ablakból történő többszöri könyörgő siránkozása után, meg nem jelent a kapualjban hajleszorító hálóval a fején és bicskával a kezében a labda iránti gyilkos dühtől vezérelve. Ilyenkor szétrebbentek a gyerekek és egy kis nyugalmat engedélyeztek az öregnek másnap reggelig. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a gyerekeket, ha egyedül találták szemben magukat az öreggel, akkor félelemmel és sajnálattal vegyes érzés kerítette hatalmába és a lehető legtisztelettudóbb hangon, csókolom Bogner bácsi köszönéssel próbáltak túl lenni a kínos találkozáson. Ilyenkor az öreg mindenféle indulattól mentesen, szervusz kisfiammal viszonozta köszönést. Az öreg magánéletéről még a legelvetemültebb pletykafészkek sem tudtak mondani semmit. Illetve csak azt, hogy nincs is neki. Nem járt sehová a kisbolton és a gyorséttermen kívül és őhozzá sem járt senki. Vagyis a fercses szájú részeges Bársonyné hetente takarítani, amíg az öreg elment ebédelni. Na ez volt mindennek a netovábbja.
A vén pletykás, egyesek szerint kleptós boszorkány senkinek egy árva szót sem volt hajlandó mondani az öregről és a lakásáról. És az már tényleg egyenesen felháborító volt a becsületes polgári lakosság körében, hogy egyedül tartózkodhatott ez tolvaj némber a lakásban. Még egy embert engedett valamely közelségbe magához az öreg. Történetesen a szomszéd utcában lakó Gyuszikát. Na nem valami gyere be kisfiam, ülj le kapcsolatról volt ám szó. Hm akkor ezt le se írnám, hisz akkor volna egy csipetnyi normális dolog az öreg életében. Gyuszika ugyan úgy döngeti a labdát srácokkal naphosszat az öreg falán, ugyan úgy nincs egy zabszemnyi hely a fenekében, amikor összetalálkoznak az utcán, mint a többieknek. Az ő románcuk kapuzárás után kezdődik. Gyuszika a kerteken keresztül a hátsó ajtón jut be a lépcsőházba és türelmesen vár az alig hallható neszre. Mikor meghallja, hogy az öreg az ajtóhoz csoszog, és óvatosan kiveszi a zárból a kulcsot, dobogó szívvel térdel a durva gyékény lábtörlőre és vár. Az öreg, amikor látja, hogy a kulcslyukon beszűrődő fény eltűnik, felgyújtja a konyhában a villanyt, és egy hatalmas dobozt tesz a hokedlira. Aztán lassú szertartásos mozdulattal kezdi kirakni a doboz tartalmát a hatalmas konyhaasztalra. Minden egyes darabot valami gondos precizitással, valamilyen koncepció szerint helyezve az asztalra és annak a gyúródeszkával kibővített felületére. Gyuszika vágyakozva leste a műveleteket, estéről estére megértve az öreg koncepcióját. Titokban mindig remélve, hogy egyszer az öreg kinyitja az ajtót és beinvitálja, hogy közelebbről is megnézhesse a doboz tartalmát és urambocsá neki adja.
Gyuszika egyébként mindig arra a következtetésre jutott, hogy ez úgysem fog megtörténni soha. Az öreg, amikor végzett a mindenkori kirakodással leült az asztal mögé és hol az asztalon lévő tárgyakat, hol a kulcslyuk mögött sejlő szemgolyót bámulta. Egy idő után késztetést érzett, hogy felálljon, kinyissa az ajtót és betessékelje a gyereket majd egy végzetes gesztussal nekiadja a dobozt a tartalmával együtt. Néha oly erős volt a kísértés, hogy már a kilincsen volt a keze, de ilyenkor az egész testét egy láthatatlan erő elkezdte összehúzni. Érezte, hogy a hátán és tarkóján megfeszül a bőre, fázni kezdett és anélkül, hogy megmagyarázná magának az érzés igazi okát egy gyors mozdulattal visszadugta a zárba a kulcsot. Gyuszika ilyenkor olyan csalódottsággal vegyes kielégüléssel ódalgott el a kerteken keresztül, mint amikor olyan filmet nézett meg amiben volt meztelen nő de az egészfilmet egyáltalán nem értette és nem is akarta érteni. Így ment ez sokáig Gyuszikának már kényelmetlen volt csókolommal köszönni a haverok apjának, de amikor csak tehette elment a késő esti leselkedős szeánszra. Az öreg egyre fáradtabban pakolta ki a doboz tartalmát és már csak kizárólag akkor, tette amikor elsötétült a kulcslyuk. Aztán Gyuszikának kezdtek megszaporodni a más jellegű esti programjai és életében először úgy érezte, hogy valakit be kéne avatni a titkába. Úgy gondolta, hogy erre a legalkalmasabb személy Zsuzska lesz, aki amúgy is az öreg házában lakott. Egy estére kapuzárás után találkozót beszélt meg a lánnyal a kertben, mondván, hogy elárul neki egy titkot és mutat neki valami érdekeset. Zsuzskának, már akkor kezdett gyanússá válni a dolog, amikor a sötét zegzugos bozótos kertből a kivilágított folyosóra vonta maga után Gyuszika, aztán amikor letérdeltette a gyékény lábtörlőre már kezdett valami furcsa düh forrongani benne. Aztán amikor a fiú átengedte neki a kulcslyukat és belesett elszakadt a cérna. Felugrott és szó nélkül hazaszaladt. A kamasz fiú ügyet sem vetett rá szemét a kulcslyukra tapasztva figyelte az öreg lassú precíz mozdulatait. Az utolsó koncepció döbbent rá. Valami elszakadt.
Nem tudta mi lesz ezután. Furcsa de a pályaválasztás előtt álló srác előtt becsukódott a jövő kapuja. Az öreg szokásához híven leült az asztal mögé, és hol az asztalra, hol a kulcslyukra meredt. Most nem kelt fel pedig szeretett volna, most kinyitotta volna az ajtót és odaadta volna az egészet Gyuszikának. Aztán már nem nézett semerre tekintete egy távoli pontra szegeződött. Gyuszika ott térdelt reggelig, csak akkor kelt fel, amikor hallotta, hogy jön a házmester csörtetve kulcsaival kaput nyitni. Kb 12 óra lehetett, amikor a halottas kocsi elszállította Emánuel papát az egykori gyerekek, és a többi kíváncsiskodó lakó sorfala közt.
Ez után két hatósági tanú jelenlétében felvették a leltárt, majd lepecsételték az ajtót.
A csodák csodájára előkerült örökösök mindent hiánytalannak találtak. Az utcában természetesen nem sokára mindenki részletesen tudott a mesés arany és ezüst, és porcelán ingóságokról, a felbecsülhetetlen könyvgyűjteményről.
Amikor az örökösök elszállították a bútorokat és az értéktárgyakat és a már nagyon öreg Bársony nénit megkérték, takarítsa ki a lakást, hogy át lehessen adni a K.I.K-nek. Az öregasszony felhúzta redőnyt, kikönyökölt az ablakon és várt.
Tudta, hogy nem sokára megjelenik a sarkon Gyula. Amikor az ablak elé ért a fiatalember, megszólította; Gy… Gy Gyuszika!- Nem állt rá sehogy a szája a Gyulára. Talán ez tartotta még mindig életben, nem hitte el az idő múlását. – Gyere be! Gyula hátán végigfutott a hideg.
Belépett az ajtón és az öregasszony egy sarok felé intett a sarokban egy nagy doboz, benne ömlesztve a II. Világháború teljes hadigépezete. Az összes résztvevő hadsereg korhű makettje. Egy angol nyelvű könyv a csatákról rajzokkal, térképekkel, egy kockás füzet Napló címmel, benne utolsó bejegyzés. 1968. július 30. Berlin - Kapituláció. És egy cédula. Gyuszikának. Amikor a dobozzal kilépett az ajtón alig hallotta meg, hogy az öreglány utána szólt; ha akarja az asztalt is elviheti….