ArtPoéta Irodalmi és Művészet Portál

Helyszín: Föld, Időpont: Napjainkban, Cél: Nincs

Új évezred hajnalán,
fekete leplet ölt magára,
sötétbe borul, múlt s jövő
választ kívánsz s hiába,
kárhozatra ítél jövendő.

Ismét eljő a pirkadat,
szokott rutin nem vész el,
magába fojtó iskolapad
véget érhet, talán ez is
kezemhez vér nem tapadt.

Dög unalom, már az egész,
s míg csengetés után, vak szolgaként,
hallgatni kell, esztelen örök
tudatlanok osztják az észt,
rabságra ítélő, felső körök.

Undorító, aljas féreg mind,
kik vesznek, itt is folyvást körül,
önmaguktól elszállt emberek
létezésük mocskos fertő,
földön járva, ti lennétek istenek?

Sose vágyva szent életre, vakon
s mint ostobának szerelem,
úgy kívánjuk az érzelmeket
ím diktatúránk gazdag tára,
teremthet rá esélyeket.

Évek múltán, látni e dicstelen bukást,
porba hullva fetreng semmiért,
s irritáló, létük puszta tudata
arcra mosolyt csal, mint fontolom,
érdemes-e élni, a félhalott horda.

Kik voltak alkotói, s mi igaz célja,
ostobaság, ha tudni véled, mondják,
használd, ha kezedbe hatalmat ad
tán elfutnál-e gyáva módon,
itt az eszköz, most fel ne add.

Érdektelen, bámulva ki ablakon,
könyörögve, kérem szépen
hagyjuk ezt, és menjünk tovább,
ezektől bármi, csak megmentsen.

Lassan telnek, ismét percek,
kínkeserves, sok hazug gondolat,
szabadulnék ki e fogságból
hasztalan tanok, áradata felém,
hiába győzköd, rendszer igazáról.

Mind hallottuk, rettegett hírét,
s tapasztalni, ki ismeri,
ellenségnek se kívánja e törvényt
mi kedve szerint, arat köztük
elragadva itt s most, emberség lényegét.

Közeleg e nap vége, végre!
s mégse stimmel valami,
kábultságba borult az elme
fogoly lévén, erőtlen omlasz
sorsbeli irónián, nevetni kellene.

Szabályoktól vezérelten, diktálják,
cselekedj, vak hűséggel, te szolga,
hisz csak itt állhatsz, törvények felett
harcolj hogy élj s élj hogy harcolj
arctalan jut, dicsőség neked.

Oly könnyedén, mások árulóivá válni,
kiben hihetsz s kiben nem,
tán bizalomra, érdemes is némely
ki előtt lehull, oly rég felvett maszk,
pokolba taszít, téged is e kétely.

Ki tegnap örök barát s hű társ, ma
könnyeden ellenség, ki hátba támad,
s elárul, mentve saját bőrét
meghagyjam vagy feláldozzam,
érezd késem, vérben edzett pengéjét.

Mily kifejezéstelen, szemébe nézve,
érzik, kilátástalan jön a vég,
így lesz úrrá, eltitkolt félelme
egymás ellensége legyünk-e,
hiába párosul, e rendszer kegyelme.

Lassan forog, untalan idő kereke
s csökken száma, ki vad lehet
miért hullnak velük álmaik
szabályos tán, a végén csak egy lehet?

Elhagyott szellemváros, poros,
rég koptatott utcái, látogatóit várja,
éke megannyi, romos épület
e játék egy sok közt, s fény derül
ki az, ki győzelemre született.

Bárki legyen, e vadászat nyertese,
mint kárhozott lélek, járja eztán útját
földi pokolban, örökké él neve
elveszítve, mindent mi fontos
e világban nincs már helye.