Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Legelső nyaramhoz gyakran visszatérek,
házfalon felfutó rózsákat idézek,
szűkmarkú idő sem szeghet nekem gátat,
emlékem sebesen, kortalanul járhat.

Egy pillanat kell csak, máris célba érek,
nagyszülői házhoz, örök menedékhez,
karon ülő vagyok, mama tart ölében,
előre mutatva arra kér, hogy nézzem.

Nem tudhattam akkor, mi az, amit látok,
nem ismertem addig semmilyen virágot,
nem tudtam, hogy a színeket elnevezték,
sem azt, hogy minden színt befednek az esték.

Meghatottan néztem, ámulva csodáltam,
minden gyönyörűség ott volt e virágban,
kis szívem kalapált, a lelkem ujjongott,
sosem láttam ennél lenyűgözőbb dolgot.

Még közelebb menni, maradni akartam,
magamhoz ölelni mindazt, amit kaptam,
de nem lehetett, mert a tövisek szúrnak,
mama féltett attól, hogy közéjük nyúljak.

Ötvenhárom nyarat azóta megéltem,
mégis ez maradt a legszebb emlékképem,
a vörös rózsát talán ezért imádom,
s lehunyom szemem, ha szeretetre vágyom.

2011. 09. 02.

Hanganyag

http://www.origo-haz.hu/cinke/cinke/node/16541