Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Hazafelé vágtattam paripám hátán,
mikor palettájához nyúlt ősi Napanyánk,
s elkezdte újra a művészi munkát:
vörösre festette hatalmas vásznát.

E szép látványt tán észre sem veszem,
ha meg nem bukik lovam oly hirtelen.
Egy gaz gödör megfogá’ pejem lábát,
s feküdtünk a pusztán kábultan és árván.

Onnan lentről oly furcsa volt minden,
az égbolt is vörös-fehérnek tetszett.
Úgy lobogott felettünk árván és halkan,
hogy azonnal megszólított az ősi dallam.

Majd paták halk hangját hallottam,
s Árpád vezér képe derengett halványan
Miközben hős alakja erősödött lassan,
lelkemet a szégyen egyre fojtogatta.

Vajon mit fog szólni, ha körbenéz,
ha birodalma hanyatlásával szembenéz?
Hisz tönkretették már ősföldjét gazul,
S már a Kárpátok sem tud magyarul.

Sok lett volna kimondani mindezt nyelvemnek,
szívemből a szavak könnyként eredtek.
S ő ugyan hallgatott, csendben merengett,
szemében mégis csalódottság rejlett.

Tudom, másért csurgatták vérük egy edénybe,
ők másért lovagoltak e szép medencébe!
Nem azért róttak oly sok szép edényt,
hogy azokat fiaik meg se ismerjék!

Vérükkel másért festették a vén Dunát veresre,
nem ezért harcoltak éjt napallá téve!
S most sem azért vannak e földbe temetve,
hogy az idegen népeknek teremjen!

Végigsimított turulján, mely vállára szállott,
s letörölvén könnyeim így bátorított:
"Hős nemzetünk mindaddig nem hal el,
míg van magyar szív, mely ősritmusra ver!"

Szent alakja ekkor távolodni látszott,
de éreztem, egy hang szívembe szállott.
S éltet e hang engem azóta is hűen,
Bárcsak minden szívben visszhangozna szépen!

Orosháza, Áldás havának huszonegyedik napján, 2008