Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Már akkor, amikor én először beszélhettem vele, akkor is idős asszony volt. Nekünk, gyerekeknek mindig mesélt a múltról, az életéről. Volt miből meríteni az emlékezés kancsójával, hiszen nagyon régen született, 1900-ban a századforduló hajnalán. Felnőtt koromban is csodáltam szellemi frissességét, memóriáját. Ha előfordult - nagy ritkán -, hogy kétszer is elmesélte a történetét, mindig ugyanúgy mondta el, mint előzőleg. Mi csak önfeledten hallgattuk, és még kérdezni is elfelejtettünk, mert olyan átéléssel és ízességgel adta elő mondókáját. Ahogy teltek az évek, egyre többet tudtunk meg a régi korokról, a fiatalságáról, az örömeiről és a bánatairól. Érettebb fejjel még izgalmasabb volt hallgatni ezeket az elbeszéléseket, hiszen akkorra már meg is értettük a szavak, és a mondanivaló lényegét is. Sokat nevettünk amikor mesélt, de így utólag mégis az maradt meg bennem, hogy nagyon nehéz élete lehetett. Már nyolc évesen dolgozott, vizet hordott a munkásoknak. Tíz évesen forró téglákat pakolt a helyi téglagyárban, tizennégy évesen lovaskocsival szállította azokat a téglákat, amikkel ő maga pakolta tele a platót. De szerinte volt gyerekkora, és nem is akármilyen. Elképedtünk azon, hogy milyen egyszerű dolgokkal múlatták az időt az akkori gyerekek. Ám, akárhogy is gondolta, tudtam a saját hosszúra nyúlt gyerekkoromból, hogy az övé milyen rövid volt. Amikor mesélt, mindig az az érzésem támadt, hogy ezt az asszonyt semmi sem tudja megtörni. Mi, gyerekek, ahogy felcseperedtünk mellette, később értettük meg, hogy a gondoskodása, az áldozatkészsége mindig elég arra, hogy a mi saját problémáinkon átjussunk. Pedig, pedig...! Az ő életútjának keserve nem ért véget az ifjúságával. Húszévesen férjez ment. Az első két gyermekét eltemette. Az egyiket hat hónaposan, a másikat egyévesen. Akkor még a diftéria és a Tbc halálos kór volt. Másik két, később született gyermekével kárpótolta őt az élet. Átélte a Tanácsköztársaság ribillióját, a két világháború szörnyűségeit, a Román megszállás brutalitását, az Orosz megszállás fosztogatásait, és egy kaotikus Ötvenhatot. S még ki tudja mi mindenen ment át, amit a nagypolitika, és az évszázad szeszélyessége kavart élete során. S hogy még egy jó nagyot odasózzon a sors, negyven-egynéhány évesen eltemette a csapongó életű zenész párját. Férje halála óta férfiember nem ért hozzá, mint nőhöz. Végigaggódta fia ötvenhatos disszidálását. Majdnem beleőrült, amikor az a sapkája sildjét nyugat felé fordította, és addig követte azt, amíg Kanadába nem ért vele. De beletörődött, mert a hazaszivárgott hírekből azt hámozta ki, hogy ott sokkal jobban megy az imádott fia sora. Közben, míg a világ saját magával dacolt, ő csak dolgozott, és küzdött, és nevelt, és gondoskodott. Mindig másról. Mire én annyi idős lettem, hogy ebből bármit is felfoghattam volna, már hetvenen túl volt. Éltek még a régiek közül néhányan. Az ő korosztálya szinte mindenre emlékezett. Öreg barátnője mondta egyszer a távolba révedve:
- Érdekes, én még sosem láttam sírni a Linát! - és hümmögött egyet, majd egyre elhalkulóbb hangon - inkább csak úgy magának - motyogta: - De tényleg, még sosem láttam! - És mi tudtuk, hogy így volt. Mi sem láttuk sosem, hogy valaha is sírt volna. Mint akinek a sok megpróbáltatástól, fájdalomtól kiszáradtak volna a könnycsatornái. Pedig tudott szeretni és mindent megélt, ami ezzel együtt járt. Ő aztán igazán tudta, hogy miként kell szeretni, mert a tettei, a szíve mindig ezt igazolta felénk. Egyszerű asszony volt. Igaz, őszinte és hűséges. Láttam, amikor tehetetlen dühében tépte a haját, de könnyet nem ejtett. Láttam térden az Istenhez fohászkodni elkeseredésében, de könnyet akkor sem ejtett. Láttam betegen, sérülten, fáradtan, de könnyet soha, de soha sem ejtett. Egyszer sem!

Amikor a lánya is elhunyt, akkor nagyon összeroppant. Életében talán először zavarodottá lett. Őrjöngött volna, ha lett volna rá ereje. Az a tény, hogy mindenkit eltemetett maga körül, úgy sújtott le rá, ahogy a messzi tájak tornádói teszik a bádog-városokkal. Csendben, megtörten temette el az utolsó embert, aki a testéből szakadt ki. De szürke szemei szárazak maradtak. Örökös opál telepedett a fáradt tekintetre. A temetést követően átölelte unokáit, magához szorította mind a hármat. Azok meg csak zokogtak és zokogtak... Amikor mindegyikőjük elnyugodott, gondoskodó szelídséggel hazaterelte őket, és mint aki új célt tűzött ki maga elé, egy másik életbe kezdett, ami már csak az unokákról szólt.

Néha beszélt a fiáról, aki harminc éve elment szerencsét próbálni. Úgy mesélt a hallottakról, és a kapott levelek tartalmáról, mintha ő maga is átélte volna mindazt, ami rég nem látott fiával megtörtént. Ott valahol a nagyon távoli idegenben. Már nem is a leveleket várta, hanem, hogy mikor ül egy vadgalamb a kerítésre, vagy a kimerülő félben lévő sárgabarack fára, arra, amelyiket az ablakból is látni lehetett. Az ő babonája szerint, még azon a héten, de legkésőbb az arra következőn levelet kap Kanadából. És hihetetlen, de majdnem mindig így volt. Akkor kicsit boldog volt, de hamarosan elfoglalta magát a dolgaival és azzal, hogy lesse az újabb vadgerlét, amelyik után majd megjön a levél is.

Kitartása, reménykedése nem volt hiába. Egyszer csak megjött az a levél is, amit titkon mindig is olyannyira várt. Még emlékszem amikor felolvastam neki. (Azért nem ő, mert a téglahordás és a vonat tetején utazás mellett az írás-olvasás tudományának elsajátítása kimaradt az életéből.) Azt hittem, rosszul lesz a levél tartalmától, de ő tudott uralkodni magán. Ugyanaz a beszűkült, szürke szempár nézett rám, mint amilyen a lánya temetésén. Végighallgatta a levelet, s azt a részt, ahol a fia megírta, hogy hazajön, azt még egyszer felolvastatta velem. Majd felállt, és kiment a kertbe a rózsái közé, hogy azok leveleit bekenje dohánylével a levéltetvek ellen.

Az ócska fakerítés előtt állt meg a hatalmas, csillogó, bérelt nyugati autó. Jól öltözött fehér hajú ember szállt ki a volán mögül. Az autó másik oldalán egy csinos, a férfihoz öltözött, és korban is hozzáillő asszony alakja jelent meg. A fotókról felismerhető nő az idős asszony menye volt. Beléptek az elnyűtt kapun, és a téglákból kirakott keskeny járdán a bejárati ajtóhoz mentek. Mire kopogtattak volna az ajtón, az kitárult. Az ősz hajú asszony csak állt a jövevény előtt. Tekintetük olyan vadul kereste a másikét, mint ahogy villámok csapkodnak a viharos felhők mögül. Egy szó sem hangzott el. Én az asszony mögött álltam. Annyit láttam az egészből, hogy szemüvegét lassan leveszi, s lerakja az ajtó melletti kis asztalkára. Fehér, gyenge szálú haját két kezével hátra simítja, és az öreg hát elkezd rázkódni. Egy darabig alig láthatóan, de egy kis idő elteltével már erőteljesen. Egyértelmű volt, hogy zokog. Mögé kellett lépnem és vállánál fogva tartani. Oly erősen, oly fájdalmasan sírt, mintha az egész évszázadban átélt fájdalmak és borzalmak elfojtott könnyei most egyszerre akarnának kifakadni belőle. Fia odalépett hozzá és átölelte.
- Itt vagyok, édesanyám. No, ne sírdogáljon! Ugyan már, no! Most meg miért sír?
- Örömömben fiam, a boldogságtól - mondta halkan, és szép lassan megnyugodott a férfi karjaiban.

Életemben akkor láttam először, és utoljára sírni a világ legcsodálatosabb asszonyát, Echbauer Karolinát, a Nagyanyámat.

Félek a dörgéstől, mondta a fiatalasszony, miközben gyermekét magához szorítva az ablakhoz ment és gondosan bezárta.
A férj… nyugodtan és kissé kioktatóan mondta: ha már hallod, akkor nem lehet baj… és elkezdte magyarázni a hang és a fény terjedési sebessége közötti különbség lényegét,.. közben nyugodtan kihúzta a falból a világvevő csatlakozóját.
A nő megsimította gyermekét és halkan suttogta a fülébe; ne félj! itt vagyunk veled.
A gyermeknek esze ágában sem volt félni, olyan jóízűen aludt.
- Teltek- múltak az évek és ha zivatar borította fel, a békés vasárnapi délután rendjét, mindig ugyanaz a párbeszéd zajlott le a nő és a férfi között: „félek! ha hallod a dörgést, akkor nem lehet baj, mert már becsapott valahol. A hang később ér ide.”
- Persze, persze, gondolta az asszony. De eszedbe sem jut magadhoz szorítani, hogy érezzem azt, hogy biztonságban vagyok?.. mert itt vagy mellettem?...........
- Soha nem mondta ki ezeket a gondolatokat.
- Végül is eljutottak ketten az öregkor pereméhez, nem tovább, mert a férfi egyik napról a másikra fogyni kezdett.
- A szép környezetben lévő szanatórium, orvosa szelíden mondta az asszonynak; legyenek minél többet együtt!
- Hétköznapokon együtt üldögéltek a szép parkban, hétvégenként a férfi kapott kimenőt, hogy otthon lehessen.
- Az a május, rekkenő meleggel kezdődött.
- Péntek éjjel hatalmas zivatar tört a városra.
- A csontig soványodott férfi odament az ablakhoz,… becsukta, majd átölelte a feleségét és megkérdezte; nem félsz?
- Nem,- felelte elfúló hangon az asszony, -nem, mert itt vagy velem.
- A férfi gondosan betakargatta a feleségét és megcsókolta.
- Az asszony nyugodtan elnyújtózott, félálomban a fiatalságára gondolt, amikor még a férfi csókolta meg először mint most is,……. és végre kimondta azokat a szavakat amire egész életében vágyott. - Boldog volt. Isten tudja, mikor volt utoljára boldog?
Reggel, amikor már túl sokáig kevergette férje feje fölött a kávét és a férfi nem ébredt fel,… megérintette a takaró alól kikandikáló lábát…. Az asszony óvatosan betakargatta a kihűlt testet… és soha nem tapasztalt békével, nyugalommal, hívta az orvost……

A kerthelység asztalainál jókedvű társaság köszöntötte a felkelő napot.
Ünnepelték az előző esti sikerüket, az első közös sikert.
A csapat legfiatalabb tagja mintha elkülönülten ült volna a többiektől, látszott rajta, hogy csak testileg van jelen. Barátnője finoman kibontakozott az „épphogycsak” ölelésből halkan a fülébe súgta, hogy mindjárt jövök, finoman homlokon csókolta, és eltűnt a mosdók irányában.
A srác mintha tudomást sem vett volna róla, csak ült gondolataiba merülve.
A bejárat felöl mezítlábas cigánylány közeledett rózsákkal, mögötte egy öregasszony.
A fiú elvett egy szál rózsát és kérdés nélkül kirakott az asztalra egy ezrest. Az öregasszony
elrakta. Majd megfogta a srác kezét, finoman kibontotta az ökölbezárt ujjak közül a már majdnem elkékült hüvelykujjat, és végigsimított az izzadt tenyéren.
A fiún furcsa borzongás futott végig tetőtől talpig. Ilyen puha finom érintést még soha életében nem tapasztalt, felnézett és a ráncok közül egy meleg barna szempár simított végig az arcán. Az öregasszony beszélni kezdett, nagyon halk kellemes bársonyos hangon. –Egész életedben sikerekben lesz részed, bejárod a világot, soha nem hibázol, soha nem tévesztesz….
azaz… csak egyszer.- Mondta még halkabban.- Amikor hibázol, akkor meghal az, akit a világon a legjobban szeretsz, vagyis akkor hibázol, amikor meghal az, akit a világon legjobban szeretsz. Elengedte a fiú kezét és végig simított az arcán. Elcsoszogott.
A srác utána nézett az öregasszonynak, és nem hitt a szemének és a fülének; az öregasszony keze koszos, repedezett volt, piszkos ápolatlan körmökkel, és a hangja rikácsolva hasított a fülébe; tenyerében a jövője, ki akarja megtudni a szerencséjét?
A mosdó felől közeledett a barátnő, a fiú megrázta magát, egy gyors mozdulattal a rózsát a társaság egy éltesebb hölgy tagja elé hajította, majd köszönés nélkül távozott.
A lány kővé dermedten állt, semmit nem értett, csak a sírás fojtogatta.
Siker, siker, siker a világ minden táján. A férfi soha nem tartozott egy társulathoz sem, előadás előtt és után senkivel sem beszélt, érintkezett, furcsa magányos figurája volt ennek a fényes, hangos éjszakai világnak.
Furcsa és megmagyarázhatatlan érzés nyomasztotta; mikor gyakorolt mindig tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit csinál jól és rosszul. Tökéletesen érezte a lapokat a kezével és azonnal tudta, hogy hol követte el a hibát, amikor a lapok ezerfelé robbantak a levegőben.
De a színpadon olyan érzése volt mintha nem ő csinálná a produkciót. Úgy nézte a kezét, mintha valaki a háta mögül átkarolva helyette bűvölné a lapokat.
Sokszor érezte, hogy a lapok szinte a fizika törvényeit meghazudtolva, a levegőben meg-megállva maguktól találnának a bal kezébe.
Hosszú - hosszú évek óta nem szeretett senkit, és gondoskodott róla, hogy őt se szeresse senki. - Ehhez megvolt a tökéletes forgatókönyve, ebben sem hibázott soha, igazi vérbeli bűvész volt.
Egy előadás után, ahogy éppen a szállására tartott, a zebrán elütötte egy autó.- Látta hogy közeledik, de már nem tudott cselekedni. - Vagy 30 métert repült; hason fekve landolt és homloka hatalmasat koppant az aszfalton. Elsötétült előtte a világ.
Jó reggelt! Hallotta a halk tiszta bársonyos hangot, de nem nyitotta ki a szemét, nem akart tudomást venni arról a furcsa édes szinte ismeretlen borzongásról, ami végig futott az egész lényén. Naa, elég volt a lustálkodásból, és egy finom puha kéz simított végig az arcán, érezte, hogy gyengéden átkarolja valaki és szelíd erőszakkal fel akarja ültetni az ágyban.
Meg akarta keményíteni magát, vissza akart térni a magányába, a biztonságába, de nem ment túlságosan is váratlanul érte a hatás, és túlságosan is mélyen volt belé ívodva az elfojtott vágy valaki után. Engedte, hogy felültesse a hang és a kéz tulajdonosa, érezte az illatát és érezte a nőt ahogy átkarolja és finoman alig észrevehetően hozzá ér a melle.
Kinyitotta szemét. Na végre hallotta és egy barna szempár nevetett rá;- ugye nem akarja, hogy a hátamon cipeljem ki a fürdőbe? - Mondta a csinos vékony ápolónő és gyorsan homlokon csókolta a férfit de rögtön bele is pirult mert mindketten érezték, hogy ez nem amolyan kedveskedő, öregasszonyoknak és gyerekeknek járó puszi volt.
Az egész napjukat együtt töltötték a korházban, beszélgettek, meséltek, nevettek, felszabadultan. Szerelmesen? A férfi nem mert egy pillanatra sem egyedül maradni. Félt. Félt a gondolataitól, félt magától.
Este mikor a nővér újból munkába állt elköszöntek egymástól, másnap reggelre találkozót beszéltek meg. A férfi egy piroskirályra írta fel a telefonszámát és a címét. Hosszú percekig tartó forró csókkal búcsúztak, mindkettőjük szeméből kicsordult egy – egy könnycsepp. A két könnycsepp szájukban egybe olvadt.
A fellépésre aznap este is a megszokott időben érkezett. Öltözőjében pontosan úgy végezte az utolsó próba gyakorlatokat, mint máskor de most nem rontott, mint máskor.
Az utolsó mutatványáig minden a legnagyobb rendben folyt, tökéletes kivitelezés, taps……
Az utolsó trükk; szélesre tárt karokkal indítja a jobb kezéből a lapokat és azok szépen, rendben megérkeznek a bal kezébe. Egyszer, taps. Kétszer, taps. - Nem ura a mutatványnak a lapok maguktól repülnek egyik kezéből a másikba. - Háromszor, taps. - Abba kéne hagyni! - Négyszer,….a lapok szinte megállnak félúton, egy kicsit lebegnek, aztán egyszer csak szétrobbannak hangtalanul, de ő hallja a robbanást. A lapok lehullnak a színpadra. Ám egy mindnél magasabbra repül, táncol fönt a reflektorfényben, aztán lassan kezd aláhullani, majd felgyorsul és tompa puffanással ér földet. A közönség először néma csendben vár, majd mégis kirobbanó tapsviharral jutalmazza nagy bűvészt.
Ezt ő már nem hallja, rohan a kórházhoz, átverekedi magát a kordonon, tűzoltók, mentők rendőrök között furakszik…… a negyedik emelet egyik szobájának nincs fala……...
A tömeg gyűrűjében egy letakart női testet vett észre, a fekete fólia alól egy fehér finom kéz lógott ki, görcsösen szorítva egy kártyalapot.