ArtPoéta Irodalmi és Művészet Portál

mindenki olyan kreatív... én is az vagyok... azt hiszem... úgy érzem... de lehet hogy nem... csak az akarok lenni. Okos vagyok… van eszem, humorom... műveltebb vagyok az átlagnál... Mindez nem művészet... ötlet... az kell... Ötlet... de az nem elég... meg is kell valósítani... Ötlettelen vagyok... Ez egy rakás szar... nincsenek gondolataim... pedig vannak... sablonos vagyok... hétköznapi, szokványos... nincs kitartásom... mindig a baszáson jár az eszem... léha vagyok... ez is egy léhaság... BASZÁS... az egész világ... kurvák halmaza... egy nagy unott kurva... azt mondják nincs új a nap alatt... a tudomány... AZ... vergődés... jobb nem tudni semmit... túl sokat tudunk... az a baj... az a baj... miért kell ilyen hülyeséget írni... erőltetett marhaság... jobb lenne okádni... aztán ugyanaz... csinálni de minek... megfelelni, pénzt keresni... lakást venni... takarékoskodni... hogy biztonságban tudhassam magam és a családom... biztonságos baszás... kiszámítható boldogság... dögunalom nyugalom... Hülye vagy... nem tudod mit akarsz... te léha senkiházi... ilyen az élet... ilyen... élni kell és élvezni... dolgozni... Igaz... de igazán... dolgozni... azt szeretek... használni az izmaim... de kinek kell... abból nem lehet megélni... nem hagynak megélni... nincs presztízse... nincs... csak a konformitás élhető... jövedelmező... A siker kulcsa a konformitás... minden élőlény tudja... vagy ha nem tudja... akkor dög... most akkor én is egy dög vagyok... egy lusta dög... Meg kell tanulni harmóniában élni a világgal... meg önmagunkkal... igen... kiskegyed... őnagysága... seggfej... minden csak hiábavaló... Ó... a bölcsesség... az irodalom melegágya... Poshadt Kupleráj... képmutató siránkozás... ez vagyok... meg te is... most akkor káromkodjak vagy ne káromkodjak... írjak pont pont pontot vagy ne írjak... fapofájú akcióhős... te is csak egy kép vagy... minden csak kép... na most melyik vagy te és melyik én

Csendes est, kihalt város,
lámpák, fakó fénye,
halkan lép, néha jön,
ember, sötét énje.

Arcon kéj, testen rongy,
díszes, lázba égve,
volt-e tán, lesz-e még,
öröm, terén része.

Ünnepi kedv, párba szép,
sodor felé, érzelem,
tűzre lobban, vele lenni,
szűnni akar, értelem.

Tévedt sors, tűnő alak,
kínnal, teli magány,
társra vágyók, cél nélkül,
választ, kérő talány.

Lassan hulló, apró pelyhek,
varázst ad, éjszakára,
léptem gyorsul, hamar érek,
boldogság útjára?

Zavart lélek, múltba jár,
sok, furcsa emlék,
jelenbe ér, szabadulna,
nász, lenne menedék?

Fekete rózsát, tartva kézbe,
gyűrű, kabát rejtekébe,
világ kincsét, jelenthetne,
méltó volnék, szerelmére?

Szívet őrlő, kétség gyötör,
élhetnék, csak érte,
ismert hangon, torz sikoly,
káprázatot törte.

Rideg látvány, tárul elém,
érdemelt-e szenvedést,
féltve napot, utoléri,
miattunk, e büntetés.

Szilánk tenger, fények árja,
táncot járó, csillogás,
vad szépségnek, messzi párja,
közös lét is, ámítás?

Kétségbe ejt, várt rám,
mint villám, hasít fájdalom,
roskadó test, nem ereszti,
kínt, érte vállalom.

Karjaim közt, ölelni folyton,
hagyhatnám-e elmenni,
fájdalma van, nem sejtve
kívánom, még szeretni.

Szemeibe nézek, feledve rég,
sírni, mint lehet,
miért most, miért így,
könnyem, csak ered.

Arcot érő, lágy érintés,
elhagysz, még ne,
pillanatnyi, lassú percek,
őrjítő emléke.

Még utoljára, érezni,
bár, maradnál nekem,
fény a sötétbe,
te voltál, mindenem.
.
S végül keze,
lassan, hull alá,
kihunyt élet lángja,
alkalomhoz illő,
szál, fekete rózsa.

Helyszín: Föld, Időpont: Napjainkban, Cél: Nincs

Új évezred hajnalán,
fekete leplet ölt magára,
sötétbe borul, múlt s jövő
választ kívánsz s hiába,
kárhozatra ítél jövendő.

Ismét eljő a pirkadat,
szokott rutin nem vész el,
magába fojtó iskolapad
véget érhet, talán ez is
kezemhez vér nem tapadt.

Dög unalom, már az egész,
s míg csengetés után, vak szolgaként,
hallgatni kell, esztelen örök
tudatlanok osztják az észt,
rabságra ítélő, felső körök.

Undorító, aljas féreg mind,
kik vesznek, itt is folyvást körül,
önmaguktól elszállt emberek
létezésük mocskos fertő,
földön járva, ti lennétek istenek?

Sose vágyva szent életre, vakon
s mint ostobának szerelem,
úgy kívánjuk az érzelmeket
ím diktatúránk gazdag tára,
teremthet rá esélyeket.

Évek múltán, látni e dicstelen bukást,
porba hullva fetreng semmiért,
s irritáló, létük puszta tudata
arcra mosolyt csal, mint fontolom,
érdemes-e élni, a félhalott horda.

Kik voltak alkotói, s mi igaz célja,
ostobaság, ha tudni véled, mondják,
használd, ha kezedbe hatalmat ad
tán elfutnál-e gyáva módon,
itt az eszköz, most fel ne add.

Érdektelen, bámulva ki ablakon,
könyörögve, kérem szépen
hagyjuk ezt, és menjünk tovább,
ezektől bármi, csak megmentsen.

Lassan telnek, ismét percek,
kínkeserves, sok hazug gondolat,
szabadulnék ki e fogságból
hasztalan tanok, áradata felém,
hiába győzköd, rendszer igazáról.

Mind hallottuk, rettegett hírét,
s tapasztalni, ki ismeri,
ellenségnek se kívánja e törvényt
mi kedve szerint, arat köztük
elragadva itt s most, emberség lényegét.

Közeleg e nap vége, végre!
s mégse stimmel valami,
kábultságba borult az elme
fogoly lévén, erőtlen omlasz
sorsbeli irónián, nevetni kellene.

Szabályoktól vezérelten, diktálják,
cselekedj, vak hűséggel, te szolga,
hisz csak itt állhatsz, törvények felett
harcolj hogy élj s élj hogy harcolj
arctalan jut, dicsőség neked.

Oly könnyedén, mások árulóivá válni,
kiben hihetsz s kiben nem,
tán bizalomra, érdemes is némely
ki előtt lehull, oly rég felvett maszk,
pokolba taszít, téged is e kétely.

Ki tegnap örök barát s hű társ, ma
könnyeden ellenség, ki hátba támad,
s elárul, mentve saját bőrét
meghagyjam vagy feláldozzam,
érezd késem, vérben edzett pengéjét.

Mily kifejezéstelen, szemébe nézve,
érzik, kilátástalan jön a vég,
így lesz úrrá, eltitkolt félelme
egymás ellensége legyünk-e,
hiába párosul, e rendszer kegyelme.

Lassan forog, untalan idő kereke
s csökken száma, ki vad lehet
miért hullnak velük álmaik
szabályos tán, a végén csak egy lehet?

Elhagyott szellemváros, poros,
rég koptatott utcái, látogatóit várja,
éke megannyi, romos épület
e játék egy sok közt, s fény derül
ki az, ki győzelemre született.

Bárki legyen, e vadászat nyertese,
mint kárhozott lélek, járja eztán útját
földi pokolban, örökké él neve
elveszítve, mindent mi fontos
e világban nincs már helye.

elég hosszú, de remélem tanulságos:)

Kellemes őszi éjszaka
sötétbe borult, kisvárosi utcák
önmagukban merülten
fel-feltűnő alakok.

Lassan éjfélt üt, messziről hallod
romos templom óra
halványuló fényben, úszik sok ház
térnek bennük nyugovóra.

Út menti fák, vihartól tépve
levelük sűrűn röpteti szél,
s táncot járnak levegőben
baljós jelek mutatkoznak
kezdjek e hát, hinni ómenekben?

Mintha megváltozna valami
elsuhanó unott esték,
zavart keltő rendjébe
megszokott ritmus kizökken
éket ver éj csendjébe.

Arctalan szereplőink, mint kámfor
úgy illannak el menten,
szürkeségük nyomát hagyva
lányra szegeződik figyelem
ki főszerepet, kapott e darabra.

Megfigyelni sincs időnk
nyomában lévén, rég üldözője
megkaparintja s nem ereszti
hajtja őt e bizarr eszme.

Hiába próbálsz elszökni
hisz tudván, nincs menekvés,
gyorsítva vak léptei
így érhet tán véget minden
sorsod rútul bevégezi.

Hevesen korbácsolja, szél az étert
szétborzolva gyönyörű haját
egy pillanatra megláthatod, futás közben
felvillantva komor arcát.

Szunnyadó épületek tömkelege
s árnyak közt, alattomos oson,
nem nyughat, míg el nem ejti
speciális zsákmányt kíván
bármi áron meg is szerzi.

Mily könnyedén csábítja el
lám bárki lehetne áldozat,
miért különleges, lévén mint többi alantas
oly sok élőt ragadt el már
neki így lesz elég izgalmas.

Minden porcikájában remeg
hajnal fénye, távoli jövőben jelen,
s vele együtt, most körbefon sötétség
hova fogsz így jutni
ha nincs számodra segítség.

Érthetetlen vonzalmát érezve
ellenállni hasztalan vágyainak
kívánja mi e lányból rá hat
megvadulva képtelen leállni
féktelen szomj, mit általa olthat.

Rohanj csak szépségem
meglelnek, bármerre is futsz
érzi benned, mit félszegen kíván
s elkapva téged, holtsávra kerülhetsz.

Szűk sikátorok közé kergetvén
kétségektől rabul ejtve,
íme teljessé vált a csapda
ereiben, látványtól fagy vér
rideg szemei, bénítólag hatva.

Oh kezeinek fagyos érintésétől
mibe törékeny lénye beleremeg,
sikolyra nyitná érzéki ajkait
nyakába mélyedt fogaktól, várja
tán megszüntetik kínjait.

Lassan csukodnak le, igéző szemei
véget érhet, számára gyötrődés,
e vámpír még karjaiban tartja
erőt vesztett omló testét
míg eszét veszti megragadja.

De álljunk meg egy pillanatra
így nem végződhet e történet
itt jön csak a befejezés
tragikussá tegyem néked?

Eltelt ugyan néhány perc
s ez nem fantázia játéka,
mindez vele megtörtént
vélt illúziót, rideg valóság váltotta.

Miért vagyok életben
s mi lett igaz szerelmemmel,
hangzott el a kérdés
halott kedves emléke alig
nevén kívül, ragadta el feledés.

Várt rejtélyről, lehullott lepel
elszívja ő, mélyen őrzött bánatod
csupán ez, ittlétük célja
míg szomorúság lesz e földön
úgy eljön egyszer, halandók alkonya.