ArtPoéta Irodalmi és Művészet Portál

Feltűntél bennem
mint csillag
a végtelen égben.
Titkos fényekkel
rejtett csillogása
két szemed tüzének
egy pillantás alatt
- megigézett.

Kerestem, hogy miért
öröm látni téged,
mért vibrálnak bennem
lázas tüzű fények.
A végtelenből jöttél,
s bennem,
végtelenné lettél.
Véletlen volt az,
hogy „így” téged megláttalak,
de tudom már régen,
mint jóslatot, vártalak.

De lehet mint üstökös
elszáguld a föld felett,
tűzcsóvája csak perzseli
az óvatlan felleget,
úgy tűnsz el egemről
egy villanás alatt,
pályád röpte nem enged,
hogy megtapasztaljalak.

Lassan ült el a viszály, s az apostolok
Egymást nyugtatva morgolódtak.
Tiétek már minden, mit én tudok,
Rátok bízom e kegyetlen világot.
Testem e kenyér miből ettetek.
Vérem e bor miből ittatok.
Szellemem járja át agyatok,
Nem tehettek mást, mit én akarok.

Amikor elcsitultak, s már nem felelt,
Péter, János és Jakab,
Megjelent a fény a felhők alatt.

Imé az EMBER!
Sóhajtott,
Ki elfáradt,
Ki csalódott,
Ki elbukott,
Ki lázadott.
Kit küldetése végén,
Az isten is elhagyott.

Isteni szellem megteremtett,
a küldetés vége kegyetlen lett.
Megtettem mindent mit e test
megtenni képes,
a szellem hatalma itt véges.
Pusztuljon hát e test, sorsa ez.
Szelleme viszont többet tehet.
Emelkedjen fel a fellegekbe
Hirdesse büszkén: ki hisz benne

Az ember sorsa
Hogy elfárad,
Hogy csalódik,
Hiába lázad,
Néha elbukik.
De van egy hely, egy ország,
Hol felszabadult lelkét
Érdeme szerint, megjutalmazzák.

Még érintetlen az ünnepi asztal,
még szádon bizsereg a: "malaszttal...."
ötvenet közülük az est a parton talál,
hol csillogó jeges csövekből oson a halál,
gyermekkort idéző gondos mozdulattal
várják sorsukat ötven levetett bakanccsal.
Az asztalon még érintetlen az ünnepi cipó,
eltorzult ajkadon, morzsolod: „csak”! ötven Zsidó.

Szemed kékjére emlékszem csupán.
Ahogy néztél rám vágyakozva szerelmem után.
Érzem még testemen, amint remegő kezed simogat.
S hallom a hangod, mely egyre csak hívogat.
Érzem még csók ízét szomjas ajkadnak.
De szívdobbanásaid egyre halkabbak.
Elhalkul hagod is, egyre ritkábban hallom.
Minden érzésünkre ráborul az alkony.
Sötét leplével elfedi buja vétkünket.
Bezárja börtönébe maréknyi létünket.
Elmúlik hát ez is, az idő halad, feledtet.
Üres lélekkel senki sem szerethet.
Mert kiürült minden, csak a hiány van semmi más.
Hogy ilyen vége lett, ki tudja ki volt hibás?
Talán a sors, talán mi ketten, talán senkise?
Mert gyarló az ember, nem tudja mit kell tennie.
Add még ide két kezed, érezzem melegségét.
Vesd rám még tekinteted, had lássam kékségét!
Nézz a szemembe, mint akkor, így még utoljára.
S csókodat tapaszd rá szomjas számra!
De aztán menj! Siess,siess, mert otthon várnak!
Aztán titokban emlékeink majd visszajárnak.
Oly szép volt minden..... nem maradt semmi se.
Emlékeinket mégsem veheti el senki se!
Őrízzük titokban, bezárva szívünkbe míg élünk.
S mosolyogva a sorstól többé ilyet nem is kérünk.
Ajándék az élettől, egy utolsó gyönyörű ajándék!
Kicsit sírós, kicsit mosolygós, de szép volt e játék!

Mint gyermek, ki ostobán éveket kerget,
macskákat hajszol vagy babáját nyúzza,
máskor anyja kezét húzza, mert unja,
hogy nem arra mennek, amerre ő akar.

Ilyen vagyok, leszek, durcásan mogorva,
haragszom a korra, amely nyomorba’
hagyott élni Téged, s tétlenül nézett
addig, míg végigégett harminckét éved.

Teremtő április, temető december,
hová tűnt köztetek az ember, a Kincs,
akinek sorsául csak a nincs jutott,
de hátrahagyni mégis oly sokat tudott.

Lelkednek várat vennék, szépet, meleget,
bár tehetném fénylő trónra kezedet,
de csak könnyem hull, és tollam megremeg,
míg írom a legnagyobb nevet: Attila.

2009. 09. 05.

Alkonyat, egy meghitt pillanat,
mikor pihenni térne már,
de látod? most él a nap
Izzik és elragad.

A fák fölött csodával ragyog,
Élteti még mi megmaradt,
Szerelmesek ez mire vártatok,
Védtelenek és boldogok.

A város zajong, bolydul még,
Lassan elnyel a szürkület,
Bezárja kapuját az ég,
Csönd és feledés.

Ím eljött az éj hercege,
Soha ne kétkedd szavát,
Kétséged fekete leplével teríti be,
Félve és remélve.

Engem sötét magányom felemészt,
Kerüld az árnyas zugokat,
ne járj egyedül ha félsz,
Titkok és üresség

Az éj hercege rád találhat.
Lépj elő,nézz rá és nevess,
Ne adj füleket hívó szavának,
Hit és akarat

Mikor újra jő a pirkadat,
Lásd Ő az ki veszít,
Már nem Úr ő csak szalad,
Elbújva és hódolva.

Virradat egy csodás pillanat,
Mikor újra ébred,
csillog és már él a Nap,
Szeresd hát aki vagy!

Még lehettél volna meghatározó,
ha elhatározásod lett volna rá,
de te kérdőjeleken lógtál,
mint kampókra akasztott sonka,
s kettőspont nem került ebbe a sorba.
Vagy egy felkiáltójel vágott orrba?

Kálvárián rendeztél versenyfutást,
de stafétabot ott át nem adható,
ha múltad dárdáiba esel,
mikor majd szakad alattad a verem,
már feledem, hogy mondat voltál velem,
tintafolt leszel csak, mit tollam lehel.

2009. 08. 05.