Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Mit és hogyan?
Foltozott takaró a lelkem,
Mire kiszakad körbevarrom,
Rút cérnámmal összehegesztem.
Tűm is csak a bánat,
Tompa ujjú gyűszű a szívem.
Szétszakad ez is,
lefeslik egy perc alatt.
Foltos patchwork,
Kinevetett, ágyra vetett magány.
Csalóka a betűk sora,
igaz, megénekelt szomorúság.
Elnyomott, kibontott varrás.
Húzd ki az utolsó szálat,
És gyújtsd fel az elkopott szövetet.
Értéktelen vacak,
kacat, az élet rojtos boltjában.
Szanaszét szaggatott szenvedés.
Égő elkeseredés, ezen a kiköpött éjszakán.

Könnyeim hullatom egy másik világért
Kimondhatatlan a lelkem,
Mint vizesen úszó felhők
Lefolyt napfény.

Szívom a szívem,
Mint fájdalmas daltengert
Hiszek abban amit hihetetlennek tartok.
Sokasodó gondolatok és vérző pillanatok.

Sosem találom meg magam
Bezárt magányban szabadon engedve.
Bírálhatatlan szemét és eladott érzelmek.
Becsukom szemem és vágyom a világ végére,
Mint szennyes porszemet úgy fúj el a szél,
Papírra vetem ami leírhatatlan,
Könnyekben sírom el, mi kimondhatatlan.
Élni, és meghalni,
Reménytelen körben, újra és újra.
Hol vagyok, már a sohák mocskos sokasága.
Élni, és meghalni.
Vágyakként, egyedül újjászületni.

És, mint a félig megvetett ágy,
Oly üresen fekszem.
Lehunyt szememen át,
Belebetegszem.
Kopott ketyegés katyvaszává válok,
És szétvert órák,
Kimúlt percek gazdájára váltok.
Nehezen enged ki,
a múlandóság zára,
Beragadt, elrepedt
A szerelem órája.
Nekem adtad múltad,
Kitépted jelened,
És szenvedésként újra
Magadra tekered
A félelem fájó láncait.
Megadom az esélyt,
A jövő zálogházának,
Hogy ma újra kivegyem,
Mit bent felejtett a bánat.
Adakozom megint,
Baltát és szeretőt,
Könnyeket, levegőt,
Arcokat, temetőt.
Hibákat halmoztam,
Álmokat alkottam,
Szemernyi tudásom,
Egy őrült kezébe adtam.
Következményekkel újra meghaltam.

Üldögélek, mint vadász, puska nélkül,
és figyelem az élet rezdüléseit,
vajon mi jön felém a mai nappal,
miféle gond lesz az, amely most leterít.

Bizalmam töretlen a holnap iránt,
bár kazalnyi tegnapom lassan lángra gyúl,
hogy kiűzzön, mint rigót a fészkéből,
mikor a nádasban körötte pernye hull.

Papírra vetem kettős könyvelésem,
mi volt mit adtam, és mindezért mit kapok,
egyikben vezetem amikor kellettem,
másikban, amikor mindenki elhagyott.

Így ülök itt, a vadász, puska nélkül,
és érzem, hogy valami újra jön felém,
nem akarom, hogy tegnapom emésszen,
de nincs más, hát maradjon társam a remény.

2011. 11. 22.

Vetkőzésbe kezdtek a lombhullatók,
gyűlik a csend, halkulnak a flaszterek,
avarban dúskál minden járdaszegély,
s bontogatják szirmukat kék Asterek.

Sárgult levelek tócsákat bélelnek,
verebek ugrálják csapzottan körül,
temetést várnak mind az egynyáriak,
fehér szemfedőt az őszutó mögül.

Elmúlást siratunk könnyeket ejtve,
tán’ messzebbre látunk a végtelenbe,
krizantémok között, ha eljön a nap.

Virágom egyszer nekem is elszárad,
törékeny lelkem ne legyen nászágyad,
s jégrózsák engem majd ne gyászoljanak.

2011. 10. 26.

Napjaink szöknek, az éveink gyűlnek,
gyeplőjét fogjuk száguldó időnek,
s rohanunk vele, mert hajszol az élet,
míg létünk kényszermegállóba téved.

Hátunk még nekifeszülve a mának,
ellöknénk magunkat, ha húz a bánat,
de nem enged könnyen a szomorúság,
embernek jutott minden nyomorúság.

Bármennyi öröm tovaszáll a széllel,
lefekszünk, elalszunk, mint minden éjjel,
velünk az éjszaka új napba fordult,
másoknak egy harang közben már kondult.

Fogynak körülöttünk az ismert arcok,
a halál kegyetlen, szedi a sarcot,
emlékekbe dermedten visszanézünk,
s kedves perceket már csak felidézünk.

/Szűcs István emlékére, aki oly sok kedves versével derített minket jó kedvre./

2011. 10. 17.

Legelső nyaramhoz gyakran visszatérek,
házfalon felfutó rózsákat idézek,
szűkmarkú idő sem szeghet nekem gátat,
emlékem sebesen, kortalanul járhat.

Egy pillanat kell csak, máris célba érek,
nagyszülői házhoz, örök menedékhez,
karon ülő vagyok, mama tart ölében,
előre mutatva arra kér, hogy nézzem.

Nem tudhattam akkor, mi az, amit látok,
nem ismertem addig semmilyen virágot,
nem tudtam, hogy a színeket elnevezték,
sem azt, hogy minden színt befednek az esték.

Meghatottan néztem, ámulva csodáltam,
minden gyönyörűség ott volt e virágban,
kis szívem kalapált, a lelkem ujjongott,
sosem láttam ennél lenyűgözőbb dolgot.

Még közelebb menni, maradni akartam,
magamhoz ölelni mindazt, amit kaptam,
de nem lehetett, mert a tövisek szúrnak,
mama féltett attól, hogy közéjük nyúljak.

Ötvenhárom nyarat azóta megéltem,
mégis ez maradt a legszebb emlékképem,
a vörös rózsát talán ezért imádom,
s lehunyom szemem, ha szeretetre vágyom.

2011. 09. 02.

Hanganyag

http://www.origo-haz.hu/cinke/cinke/node/16541

Dalolj nekem augusztus,
tücsökkel, madárral,
zöld gyepeden hadd táncoljak
mezítelen lábbal!

Hadd érezzek talpam alatt
hűsítő harmatot,
ma éjszaka felejtenék,
csordult bút, bánatot.

Senki se lát, csak a Hold fent,
de éppen jóllakott,
letáncolnám színe előtt,
sorsom mit rám rakott.

Majd ha a Nap ébredezik,
s a banda elcsitul,
zenéljen a hajnalfénynél
madárdal grátiszul.

Ne legyen már adósságom,
homálynak se fénynek,
dalolj nekem augusztus,
hogy egy kicsit éljek!

2011. 08. 15.

Láttam egy szolid árnyékot a hold képében,
elmerült egyetlen éjszaka heves rezdülésében.
Láttam egy embert hold higanyos szikrájában,
eltűnt a csillagokkal a tegnap ezüstös cellájában.
Láttam egy elszökkenő bársonyos éjszakai képet,
elbújt a fellegekkel egyetlen fekete ruhás élet.
Láttam egy testet szürkén tündöklő körbe zárva,
elnyelte képét egyetlen szélben táncoló nyárfa.

Aludj még tél a múlt rozsdás küszöbén,
ne gyere lopakodva többé mögém.
Aludj még tarka ősz fáradt színeiddel,
ne játssz a szunnyadó ösztöneimmel.
Aludj még tavasz a szürke égbolt alatt,
gyere nyár foltozd meg mi szétszakadt.