ArtPoéta Irodalmi és Művészet Portál

Jobbra Trogír fényeit fürdeti a tenger,
tükör vizén part felé tart egy fehér hajó,
kövér pálmák összesúgnak az esti széllel,
enyhe fuvallat sétára hív, belém karol.

A hegyre szűk utcák kapaszkodnak cikázva,
kis kertekből bólogatnak a leanderek,
színpompás virágaik buja sokasága,
majd hajnaltól fest a sziklákra csendéletet.

Dús levelek közül duzzadt citromok néznek,
olivabogyó, füge, meggy és kajszibarack…
az Adriánál találtam egy cseppnyi édent,
hol nyugalom nyújtózik a holdvilág alatt.

A tücskök szerenádja épp olyan, mint otthon,
a Göncölszekéren sincs több csillag odafenn,
most vacsorára rántott tintahalat ettem,
egy magyar étteremben a magyar idegen.

Békés a félsziget és fogva tart az éjjel,
talán most akar mindent elmesélni nekem,
talán csak nem akarok egyedül aludni,
hvala Okru Gronji, de párás lett a szemem.

Belecsendesülve a bent
legnémább zugába,
dugába dőlt tervem
szétszakadt varázsa
léhasággal sújtó béklyóm.

Hunyt szemem előtt megvadult
fehér ló elvágtat,
nem várhat rám többé
vagy vak a hajtó is…
s veszett álmom űzi lovát.

Sejtelmes rejtelmek előtted, mögötted,
macskakövén lábnyomok szeme villan,
könnye sikamlós, ragyogása résnyi,
az éjszaka sikolyát lelkedbe vési.

Sistereg a parázs, dolgozik a kovács,
hajlítja a vasat, ideje sem marad.
Törli a homlokát, tőle várnak csodát,
üllőjén kopácsol, szerencsét kovácsol.

Tanoncát hívatja, parancsát íratja,
üljön fel a bakra, jobb lovait hajtsa.
Vigye a szerencsét, hiába ne lessék,
igazságos legyen, mindenhová tegyen.

Ám ez a mihaszna, hóbortos inaska,
fütyül a szavára, s egy helyre dobálja.
Néha ad szegénynek, felborul a mérleg,
hiába a fohász, továbbra sem csodás.

Vádolják a mestert, adni miért restellt,
siratják sorsukat, nem látnak kiutat.
Várják a szekeret, inas meg tekereg,
gazdagokhoz pártol, hajnalokig táncol.

Nem érti a világ, ki vét nagyobb hibát,
annak jut szerencse, ki inas kegyeltje?
Egyszerű a mottó, nem téves a lottó,
kovácsold magadnak, ha neked nem adnak.

Egész télen csak a tavaszt vártam,
a rügyfakadást szívemből vágytam,
attól talán majd szárnyra kaphatok,
addig unottan nyugtázom a napot.

Sorok közé bújtam minden elől,
kérdezni sem akartam senkiről,
csak betűkkel babrálni szótlanul,
de sűrűn bekopogott Kell nagy Úr.

Minden hét hátamra dobta terhét,
félve engedtem be vak szerencsét,
nálam magából máris kifordult,
méregfoga csontommal csikordult.

Robinson Crusoe mása lehetnék,
úgy szigetemről el se mehetnék,
kivárhatnék legalább négy tavaszt,
esetleg meghúzhatnám a ravaszt.

Március van és most tartok attól,
hogy télbe menekülnék a Naptól,
veszett kutyaként üldöz a magány,
hogy torkomnak essen, csak arra vár.

Nyár volt, perzselő júliusi nap,
verejték áztatta a testem,
vízhólyag duzzadt lábaimon,
bicegve árnyékot kerestem Pesten.

Tudtam, a Béke téri fák alatt,
egy padon majd megpihenhetek,
s magasra nyúlt, sűrű lombjaik,
a hőség elől kicsit elrejtenek.

Egy asszony mellé letelepedtem,
kiflit majszolt, jókat harapott,
a Szent László harangja kondult,
karórám is éppen delet mutatott.

Szóba eredtünk, mint két jó barát,
kiket sorsuk más utakra vitt,
kinyitotta bús életkönyvét,
elkezdte mesélni, ő miért van itt.

Ahonnét a Hold is elbitangol,
ahová sosem tűzött be Nap,
dohos pince zord rejtekében
alszik éjjelente, mint kitett kacat.

Tavaly még Fortuna kegyeltje volt,
hajnalonként sok gombát szedett,
idén egy fiú lett a kedvenc,
lábnyomát találja sampion helyett.

Sóhajtott, majd előre mutatott,
műlábakon nő futott felénk,
kacajával megtelt a sétány,
tapsolva biztatta a parkbéli nép.

Néhány öreg üldögélt köröttünk,
a füvön vén kutya hempergett,
szánakozva néztem e két nőt,
közel egy óra oly gyorsan eltellett.

Nyár volt, perzselő júliusi nap,
verejték nem marta már testem,
a vízhólyag sem zavart tovább,
úgy éreztem Isten ölébe estem.

2010. 02. 17.

Otthon a dombon már hajlik a fű,
a csalogány hűs lombágyon dalol,
estikék édes illatát hordja
tavaszi szellő, minden ablakon.

Éled az élet a kertek mélyén,
s nézem az éjben a csillagokat,
szüleim házára melyik világít,
melyikkel üzenjem csókjaimat.

Haza de mennék, haza de vágyom,
nyugtalan lelkem az égbe kiált,
ott a gyökerem, itt a virágom,
elég a tréfából huncut világ!

2009. 05. 10.

Falevél még nem zizzent az ágakon,
de már csalogatott a márciusi Nap,
hát felvettem gyorsan a kabátomat,
és magányomat otthagytam az ágyamon.

Nem tudom miért és mit is kerestem,
arcomra kiült a vidámság, mint régen,
még gyerekkoromban karácsony éjjel,
amikor ajándékot kutattam, lestem.

Angyalföld kocsiszín - hívott a tábla -
a megálló néptelen volt, tavaszra várt,
néhány veréb ugrált a síneken át,
csak egy ember bóbiskolt villamost várva.

Leültem ott a hajléktalan mellett,
az ég kékjén megjelent Gertrúd alakja,
s domonkos apácák fátyolos hangja
lebbent a széllel, ameddig várnom kellett.

Fent tatár paták rúgták a felhőket,
lent a férfi sorsáról kezdett mesélni,
- tíz éve már, hogy alig tud megélni –
jelen és múlt képei ráztak kettőnket.

Méláztunk, hagytuk a perceket múlni,
majd elindultunk a város szíve felé,
és az angyalok könnye lábunk elé,
cseppekbe burkolózva elkezdett hullni.

Adrienn
2009. július 28.

Kancsal szemével hunyorítva,
száját flegmán félrehúzva,
méricskél, mint szabó a kelmét,
én pedig lesem a kegyelmét.

Majd tovaszáll, mint tarka lepke,
tenyeremből eleresztve,
míg köröttem keringőt járnak,
hulló szirmai száz virágnak.

Mikor játszani támad kedve,
visszatér hozzám nevetve,
szemem fényei után kutat,
de tükörlabirintust mutat.

Jövőmnek kóborló vigasza,
múltamnak groteszk viasza,
megtűrt szolgálóként követlek,
dobj végre mosolyt a szívemnek.

Gyere firkancsom, írjunk,
ne tollszárkodj üres lapok alatt,
nem alszunk mi téli álmot,
a nap pedig fogy, elszalad.

Ne félj, most nem szorítlak,
nem vetünk sorokat igazságról,
inkább csak rólad mesélünk,
sorsomban elgörbült társról.

Papírnak is nyűg, ha vésik,
de olykor egy gondolat átszakad,
aforizmák, égi prizmák,
toll alatt míg szántanak.

Sokszor megtréfál az élet,
fejből fújod már összes vicceit,
import hozott madeinből,
én meg szobámban ráglak itt.

Velem aztán jól kifogtad,
Hawaiira együtt soha nem megyünk,
aranyfényben nem ragyoghatsz,
létért kell együtt küzdenünk.

Bánt, hogy néha félre doblak,
bocsásd meg ostoba szeszélyemet,
de rád senki sem taposhat,
sírunk minket együtt temet.

2009. 12. 12.