Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Kezemmel átfogom a nyakad,
ne félj meg nem fojtalak.
Elengedlek, csuklómra tedd a kezed.
Érzed a kéken lüktető eret?
Élet jel dobbanások ezek.
Csak hallgass, ne szólj.
Leírom most hitem.
Én hittem a belbecsben,
emberben mint értékben.
Mondd ne is mondd..
Pár percet adj , s majd hagyj.
Hallgass csendben még egy kicsikét.
Hittem az inspirációban,
a szép szavak erejében.
Múlt idő, újra múlt idő.
Még szeretnék hinni,
de már nem tudok.
Vagyok és vagyunk.
Diónyi világban lakunk.
Mit hittem és miért?
Már nem tudom.
Realitásban kell élni.
Elhittem akkor a szavaim.
Jót teszek,s jól teszem.
Kezemre hajtom most a fejem.
Lezárt szemekkel sóhajtok.
Legyen illúzió és tarka mese.
Keserű napokba fényt vigyen.
Képzelet ellen tiltakozom.
Kastélyt álmodó szegények,
luxus ábrándok születtek.
Nem értem, én nem értem.
Pénz Isten megszületett.
Szemekbe nézek keresem a lelket.
Meglelem, óvom és őrzöm.
A lelki seb nem gyógyul sohasem?
Valaki mondja tévedés ez kedvesem.
Közhelyes üres sor ez csak ennyi.
Elhinném! Szeretném hinni.
Mennyi embert fog sírba tenni,
a fájdalomból született semmi?
Elfonnyad a test akár egy virág,
könny majd átkozott közönnyé változik át.
Nem akarom hinni a torz változást.
Cáfolj meg kérlek...
Mondd hazugság minden.
Csalódás ez csak csalódás.
Tedd meg, súgd fülembe tévedsz.
Ne hazudj ha nem hiszed te sem.
Elmúlik minden...
Így újból hiszek.
(Remélem)

Negyven felett a nők feketében jártak,
egy évig gyászoltak szülőket vagy férjet,
kicsi volt a falu, de a rokonság nagy,
a gyásznak így aztán nem vetettek véget.

Búzavirág festette kékre a határt,
édes krumplit sütöttünk sparhelt sütőkben,
telente térdünkig süppedtünk a hóban,
és kevesebben voltak a temetőkben.

Jó szava a másikhoz mindenkinek volt,
és nagyobb volt a súlya az adott szónak,
fél évszázad alatt minden úgy elvadult,
a hírek mindenhol gyalázatról szólnak.

És mi történt velünk az eltelt időben,
ennyit butultunk néhány évtized alatt?
És milyen büszke lett magára az ember,
hogy tanult tudásával ma sikert arat.

Nemzedékünk itthon nem élt át háborút,
nem lőcsös szekérrel poroszkál földúton,
kevés férfi kezét cserzi ki a csákány,
és a tudomány ma túllát a tejúton.

A jó szó vész el, mint felesleges gyermek,
emberek lelencévé vált a szeretet,
jajgató világunk egymást ölni csábít,
és mindig mást okol a kérdés-felelet.

Más az értékrend, és más időket élünk,
vérüket értünk ontották dédapáink,
meghalni mi nem engedhetjük a jó szót,
és gazdagok lesznek majd az unokáink.

2012. 01. 22.

A pillanatok múlttá szenderülnek,
öröm és bánat mind-mind elpihen,
termő gondolatok messzire szállnak,
ha az ember a percre nem figyel.

Létünk bástyáját támadja az idő,
és reményünk mint féktelen gyermek,
a veszélyekről sosem vesz tudomást,
szerencséje mellett gyakran elmegy.

Álmaink ágain hintázgat lelkünk,
ezerszín fényben látjuk a jövőt,
de ki a mában cselekedni nem mer,
letört gallyakból épít temetőt.

Ott lesz a fejfája mindegyik percnek,
ha életünk végén visszanézünk,
lesz millió ismeretlen katonánk,
s lesz néhány tetté vált ismerősünk.

A pillanatok múlttá szenderülnek,
meg nem markolhatjuk a tegnapot,
semmink sincs, mi utánunk fennmaradhat,
csak az, amit két kezünk alkotott.

2011. 12. 18.

Mi van ott fent az egekben?
Egy ország halottak birodalma,
vagy csak eső és hó, más semmi.
Ennyi? Mennyi könny megy
pocsékba a semmiért a halott lelkekért?
Mit érne egy fájdalmas ordítás az erdőben,
nem tudom már, messze vannak a fák.
Néha farkasokkal üvöltenénk,
talán megértenék, vagy húsomba tépnének.
Mi van a hajnali vörös ég alatt?
Halottaim figyelnek, talán könnyük az eső,
Felkelő nap fényében mosolyognak ők,
álom ez csupán, vagy hiú ábránd,
levelet írok nektek ,majd elégetem,
repüljön hozzátok a szelekkel,
éjszaka ágyba bújok elcsitulva.
Vagytok én is vagyok.
Velem lesztek, ha eljön az én napom?
Ábránd és álom, hol a realitás?
Szemekben vagy egekben,
nem tudom , nem tudom már.

Majdnemtől mentsen meg engem az Isten,
ha nem látom, mit kitartón kerestem,
ha rohanok, de el, akkor sem érem,
ha akarom, és mégiscsak elkésem.

Mentsen meg minket az Isten majdnemtől,
kevés híján valóra vált reménytől,
szép szavaktól, ha félig sem igazak,
jó ebédtől, ha tányérunk kimarad.

Akkor add nekünk a majdnemet Isten,
mikor a szerencse balsorsba billen,
mikor nem nyit ajtót, kit haza vártunk,
mikor hajszálon függ legszentebb álmunk.

2011. 10. 28.

http://www.origo-haz.hu/cinke/cinke/node/17357

Zöld volt, kilincsét éppen csak felértem,
Apa kulcsra zárta nappal és éjjel,
mögötte biztonság lett, mégis féltem,
ha üvegén árnyék táncolt a széllel.

Az ajtó színe aztán megváltozott,
fehéren, később barnán sóhajtozott,
zord télnek, forró nyárnak vádaskodott,
gyűlt évek repedésén ábrándozott.

Sokszor sarkig tárta váratlan öröm,
máskor unottan nyikordult a közöny,
titkaim résnyin leste a küszöbön.

Öreg kulcsa benne jócskán megkopott,
két szárnyát már támadják szú ostromok,
és egyszer, rajta majd senki sem kopog.

2011. 10. 02.

Ragaszkodó, mert nem kell senkinek,
ha hibázol, ágyát nálad veti meg,
ha félsz tőle, hozzád is költözik,
ha engeded, ruhádba öltözik.

2011. 09. 03.

A LÉT VIZE

A lét vizével álltam szemben éppen,
roppant erózióarzenál,
s már éreztem a rám áradó szélben,
hogy idővel rám itt még mi vár.
Szöcskeként pattanó fejírás-érem,
s örvényétől kavargó határ;
egy másik létdimenzióba léptem,
s csak ragadott magával az ár,
mely már magába szív.
Én csak remélem,
hogy sorsom kegyes karokba zár egy napon,
s belül egy boldog szív,
mint isteni jutalom,
egy ősi tüzet szít
megdermedt önmagamon.

A lét vizével állok szemben, s mégsem
melengetően hat át az ár,
de a végén tudom, rájövök s értem,
melyik lesz az a sík, ami vár.
A lét vize már áthat, s szenvedésben
gyönyörű érzékekkel fon át,
mint élvezethám rángat a szélben,
megfeszítve léted fonalát.
Szinte tudatlanul, de mégis ébren,
lelked számtalan jövőbe lát,
s megsemmisítő káosz képben
látod összes nyomvonalát,
mit ezer örvény szív, s ebben a térben,
mint csöpp porszemek, lelkek szántják a végtelent,
melyen minden karchíd
végtelen létet jelent.

De jó lenne végre,
térben és időben,
hóban és esőben,
télen is, nyáron is,
most is és máskor is,
ha az egész földön
béke szele szállna.

De jó lenne végre,
fényben és homályban,
együtt és magányban,
vígan is, sírva is,
itt és a sírban is,
ha a szeretetünk
mindenkinek járna.

2011. 08. 01.

Mért hittem, hogy eső után mindig van szivárvány,
hogy magányos éjszakán a hold, az szép látvány,
s, hogy ázottam, kócosan is szerethető vagyok,
és értékes, szép munka az, mit magam mögött hagyok?

Már nem hiszem, hogy vihar után kividul az ég,
és, hogy egyedül a holdfényben sohasem lehetnék,
hogy természetem nem zavar másokat össze,
s majdan lesz valaki, ki verseim egy csokorba kösse.

2011.06.17.