ArtPoéta Irodalmi és Művészet Portál

Hajdan élt egy lény
Homály fedve kilétét
Kíváncsi lett s felfedezte
Univerzum e szegletét

Beolvadva planétánkra
Naivan ő gondolta
Felcserélve mibenlétét
Jó lesz itt a dolga

Embertestbe kényszeredve
Megvált régi lététől
Szabadulni kelletlen
Félhet halál terhétől

Kevés ezen emberöltő
Neki évszázad volt pillanat
Több időt, ha köztünk eltölt
Elme épen nem marad

Világoknak vándorából
Kontinensek kalandora,
S rajtuk fura ajkú népek
Híján van az emberiség
Minden jó erénynek

Miért állítasz ilyet
Ki oly sokat látva már,
Tán csalódtál fajtámban
Váltig bíztál benne
Esély sincs romlásra

Mily nagy lett a tévedés
Áldozatod feles
Tehetnél értük bármit
Ők úgyis csak emberek

Kik cselekedni akarnak
Szétszórtan e világban,
Oly méltatlan kevesek
Magukért és társakért
Erőn felül tehetnek

Telnek-múlnak földi évek
S velük halványul esélye
Mikor fog már letűnni
E torz korszak emléke

Haladunk-e valamerre
Közelebb lévén kezdet
Álomba ringat illúzió
Változás szelét se érzed

Pazarlás, mit csinálsz
Erőd kárba vész
Látod ostoba harcuk
S te ezekért élsz

Kezdeti szórakozás
Számára vált csalóka
Ideje ezt abbahagyni
Menj hát más világra

Emlékeid nyomát
Mint alkalom töröld el
Elveszett bolygónkat
Örökre feledd el.

Az Isten - 19-re lapot kért? Felelősség elől kitért?

Mikor gyermeke átszúrt kezével

cserben hagyott minket;

akit megtagadott. Mert mint akkor,

most is a gonosz keveri a lapot.

- veri a mellét, hogy Ő

teremtette a Földet, a Napot,

ránk uszítván sok hazug papot,

kik üresen kongó hamis szólamokkal etetnek

s a mennybe drága belépőt vetetnek,

olcsó életek árán, hogy a kamatot majd

odaát fizessük. De kinek? Egyáltalán minek?

Uram! Ha tényleg visszatérsz, kérlek gyere csendben!

Mond, hogy ami volt eddig volt, mostantól minden rendben.

Összegezd az eddig volt rombolást

és ne csinálj nagy felfordulást!

Ne légy tulajdona senkinek
Szerelmével azt senki
nem veheti meg
Eskünek a holtomiglan
Jól hangzik,
de tarthatatlan
A most lángoló érzelem
Minden ígéretre képes
csak, hogy elérjen.
De kéri azonnal :
Csak Engem szeress!
S Rád gyűlölettel néz,
ha megállsz egy szóra,
egy hangulatra
Kívüle bárkivel.
Hát hol van akkor
az önzetlen szerelem.

Ne légy tulajdona senkinek!
A féltékeny embert,
magad mellett ne tűrd meg!
Mert hízeleg lelkednek ugyan
a féltés maga,
de nem Érted szól ez a hamis
szimfónia!
Ő csak birtokolni akarja lelked,
és tested,
Bizalmatlansága önmagából ered,
és nem nézi Te boldog vagy-e
csak azt ‘ Ő és egyedül Ő
mindent megkap-e.

S cserébe mit ad neked ?
Hát könnyen rád süti a
hűtlenségi bélyeget,
ha kritikád az Ő
büszkeségét sérti meg.

Elvakult értelme fel sem fogja
Önmagából fakad a hűség,
Az igaz szerelemnek nincs másban
keresnivalója,
Ha másban van jobb, szebb, kedvesebb,
s a próbát a szerelem nem állja meg,
a hűtlenség oka pont Ő saját maga.
Mert nem tudta lényével megtartani
amit a sors szeszélye ajándékba,
feltételesen adott.

Amíg övé volt nem azt vigyázta
mi a másik szíve vágya,
mit látott benne szépet amiért
milliók közül pont Őt választotta
Nem maradt olyan, mint párja álomképe
Az idő a szépet lassan kiölte
maradt csak a féltés maga,
hogy nincs már tovább kit becsapnia.

Eretnek gyilkos démon legyőz hamar.
Gyűlölt ábránd ver kemény kaput!
Ezerszer taposott kígyó emel fejet,
dühödten sziszegve újra, s újra mar.

Ülök csak némán, s nézem harapását,
ím pár óra s menthetetlen vagyok,
Nem komoly ez! Legyintek rá már,
s nem faragom bicskával húsom.
Nem szívom sebem kétségbeesetten,
mérgezett vérem nem csorgatom!
S bár tudom e méreg, elpusztít végleg,
orvosért, segítségért már nem rohanok.

Mikor először harapott még indultam
pár métert hatalmas erővel léptem
teli torokból még ordítottam
minden fűszáltól segítséget kértem
Az idő fogy, közel az óra
a „méreg” érzem, bennem szétterül
a kábulat már az agyam szorítja
s a világ köröttem áll, - tehetetlenül.

A fűszálak sajnálnak, s magukból nekem
illatos, puha ágyat készítenek
a szél simogat, s csiklandoz lágyan
hogy ajkamon a mosoly azért ott legyen.

Szeretnék lépni, de béna már a lábam,
a torkomból a hang már kiszakadt,
rázós hideg telepszik rám végül,
- a MÉREG!-
egyedül - egyedül - egyedül!

Elárvult napjaim szürke pora
kora reggel mosolyt fakasztana
ha nem volnék oly álmos látni
hogy hullik a feledés végtelen kútjába
minden, szerencsétlen eltévelyedésem.

Pedig mily fontos volt „akkor”
mindenegyik apró csillogó szeme
s, hogy csikorgott fogam alatt
a tehetetlenség keserű dühe

Az idő bólogató kereke bekattan
s meg nem áll csak gondolatnyit
Tik meg Tak űzi szakadatlan
a mutatókat, forgató kallantyúit

S bár nincs még oly mérték kívüle
mi egyforma lenne ennyire
a nap a perc s az óra
Mégis ha Őt várod, úgy tűnik
hogy csigalassúsággal kattan
s a Vele megélt csodák alatt
féktelen őrültként rohan

S ha eltűnődsz életed folyásán
idézve elmúltat, - derengő jövőt
mily soknak látszik, mit megéltél
s mily kevésnek mi hátravan.

Új himnusz kell, s új szózat is
és mindez rögtön egy füst alatt
keressük gyorsan s vegyük meg
valami végkiárusításban, áruk alatt.

Nem kellenek a hitek,
a becsület mit se számit
bilincsben mosolygó álbróker kell
s egymást pocskondiázó szarházik.

A hajdanvolt országtemplom székeit
mily ocsmány népség lepi, lakja
kinek ruhája a köpönyege
s kedve szerint fordít rajta.

Nem szabad agyad gyötörni
veretes muvekre nincs ido
igazi muvészt megbecsülni
a többségben most nincs ero.
Csinálunk sztárt a semmi népbol
s a pornó csillag jobban ragyog
s a mi muvészeteink hegyérol
a porba hullnak az igazi csillagok.

Gyémánt helyett bizsut hordunk
csillog az is elég szépen
s gagyi aranyoszkár villan
a sómenek fénytükrében.

Behabzsoljuk létünk során
az egész hamis árnyvilágot
s temetobe nem viszünk mást
mint egy halom adósságot.

Ha a szomorúság megül lelkeden,
nem létezik erő, mely megmentsen.
Nyílt seb, métely ez, mi lassan terjed,
s ilyenkor nem találsz boldog percet.

És könnyek szöknek szemedbe,
ok nélkül és váratlanul,
szorongás ül meg szívedbe,
néha megmagyarázhatatlanul.

Legyintesz rá, bár jól tudod,
nem hagy nyugodni a gondolat,
elég egy dal, elég egy hangulat,
beléd mar újra, bár titkolod.

S ha le akarod írni,
Vagy el szeretnéd mondani,
Barátodnak, vagy bárkinek,
Cserben hagy a képzelet.

Eltűnik a miért belőled,
köddé válik, elsuhan.
Nincs racionális válaszod,
csak mélyen ülő fájdalom van.

S kerülnek majd az emberek,
mint leprást, kinek szeméből
a fekete halál integet,
és rájössz lassan, téged már
Az álmok sem segítenek.

Én már csak azt szeretném,
ha rövidebbek lennének az esték,
ha jó rügyek dajkája lenne a Nap,
és szirmokat bontana a jóindulat.

A hazát ha igaz szívvel vezetnék,
nem törne térdeket az önös érdek,
és hitét újra visszaadnák e népnek.

A Zselicnél ha egyszer ott lehetnék,
s tavasz éjjel látnék állatövi fényt,
mert csalogat a horizont valamiért.

Valakivel ha még együtt mehetnék,
amíg el nem fogyna a lét előlünk,
odáig boldog pár lehetne belőlünk.

Úgy írni, hogy méltóvá is tehetném,
s befogadná versem az irodalom,
az a gyönyörű, hatalmas birodalom.
Én már csak ezt szeretném.

2010. 02. 20.

Gyönyörű, hatalmas költészet,
szavakból formázott sziklaóriás,
rímlétrádon kapaszkodik a lélek,
s ezüstfelhőkről dicsér a gondolás.

Lábaidnál betűkből nyílnak
széles mezsgyéidet jelző ibolyák,
és nefelejcsből kitaposott lejtők,
kanyarogva visznek lavinákon át.

Szirtednek kötél nélkül hágtak,
kiknek keze már szikláidhoz szokott,
hogy lehozzák fentről e zord világnak
becses virágidból szálló illatod.

Halhatatlan, vers alpinisták,
kiket nagy magasság nem szédíthetett,
lábatok nyomát keresve kullogok,
egy apró szirmot talán elérhetek.

Sorsával lassan megbékél az ember,
mikor sietnie sehová nem kell,
ha már léptei mind nehézzé válnak,
s messziről integet az ifjúságnak.
Elmerengve figyeltem anyámat.

Fércelt, foltos, kopott kabát az élet,
rövid, mert elszabták az egészet,
kurta ujjú, a gombja is leszakad,
és rájövünk, hogy zsebei lukasak.
Elmerengve hallgattam anyámat.

Szerte gurulnak mind az álomképek,
egyre-másra fogynak a remények,
az imáink már nem magunkért szállnak,
azokért, kik majd a szívükbe zárnak.
Elmerengve áldom az anyámat.