Tükör Irodalmi és Művészeti Portál

Mintha a bűnbánat napja lenne,
minden komor, vezekléshez öltözött,
hamuszürkét vont reá az égbolt,
a látóhatár is közel költözött.

Öreg fa néz a többiek közül,
fekete ágai, mint holtak keze,
minden, minden most olyan szomorú,
lélekig hatol az elmúlás szele.

Fázik a kertben megmaradt pázsit,
várja, hogy megjöjjön a feloldozás,
gyenge szálacskáin dér virágzik,
és nem küld nyugalmat a levendulás.

Hideg van, s oly’ nyomasztó a látvány,
kedvetlen ember lép elő a ködből,
nyakát behúzva lehel ki párát,
lépte visszhangzik a megfagyott rögről.

Apró pöttyöcskék érkeznek fentről,
lassan ereszkednek, rendezetlenül,
egyre nagyobbak, sűrűbbek lesznek,
hull a hó, hull a hó rendületlenül.

Puha paplant terít le a földre,
gallyakat csiklandoz míg helyezkedik,
a színek mind hócirmossá válnak,
s a Pilis majd fehéren emelkedik.

Téli ragyogás borít be mindent,
az öreg fa mostanra varázslatos,
kicsi cinke etetőre röppen,
pár óra telt, és minden csodálatos.

2012. 01. 18.

Téli szél az éjsötétben,
éhes kéjjel körbe járt,
mérges hévvel fákat tépett,
sírt a kéreg, tört az ág.

Zúgott, bőgött őrült módon,
éles késsel ölt, kaszált,
háztetőket kérges kézzel,
rázta, zúzta nem lazsált.

Mélyre szállt, majd égbe kúszott,
szédült vágya frigybe zárt,
árva álmok félre bújtak,
rémült sóhaj fagyta át.

Fények távol táncot jártak,
kóbor ének lopva szállt,
félve nézett rá a bálra,
őrszemként a holdsugár.

2011. 12. 09.

Orfűn ültem a tó partján,
körbefont a csupa zöld,
szellőn hintázgatott a nád,
csönd ölelt, a puha csönd.

Elszakadt a Nap gyöngysora,
s mind a tóra potyogott,
káprázatos ezüst fénnyel,
a víz tükrén ragyogott.

Mozdulatlan volt e bársony,
moha színű és feszes,
csipkehullám terült rajta,
sejtelmesen oly’ nemes.

Itt-ott gyémánt csillogással
tündökölt az alkonyat,
ültem Orfűn a tó partján
s elrabolt a hangulat.

2011. 07. 12.

Hallgasd a csendem!...........
….........................................
Csupán egyetlen percig.
Hallod a madarak dalát?
S azt, ahogy töri az új tavasz,
a télben itt hagyott zúzmarát?
Hallod ahogy roppan? A rügy,
feszíti már az ágvégeket;
Ő is látni kívánja régi óhaját,
a reményt adó kék eget.
S ott, a fűszálak között; Hallod...?
ezerszám a zizzenés,
szimfónia az, amit hallasz,
sok csetlő-botló kis zenész.
Ők neszelnek.

Hunyd csak be a szemed!
Talán megfordul veled a föld,
de ez a csend megsegít, hogy
így is tudd, már minden újra zöld.
Hátadon érzed a sugárzó új évszakot,
tüdőd megfeszül,... Nem sóhaj az,
csak magadba töltöd az illatot.

Hallgasd hát a csendem!
Béke és áldás e zaj-bő némaság.
Ünnepelj velem, míg én veled;
Lám ismét életre kelt a világ!
S mohó terveid hadd cikáznak,
mind, a rendetlen, kissé szanaszét.
Élvezd hát velem a csendem!
A bódító csodáét, a tavaszét.

A hattyú

Úszik egy lány az őszi napfényben,
játszadozik fölötte a szél,
látja a sárguló leveleket,
a selymes víz csak hozzá beszél.

Hallgatva a tó hattyú zenéjét,
felvéve a csipkés szárnyakat,
ringatódzó hófehér tündérként
vizeken szeli a bájakat.

Csendesen hullnak tarka levelek,
a nyír szűzies titkot susog,
vele egy bársonyos felhő lebeg,
a zene most halkabban búsong.

Forgószél hevenyében feltámad,
ringva a hattyú belesimul,
szédültes mámor a tavi nászban,
hullámokon egy liliom hull.

Szécsi Margit
CIGÁNY PIHENŐ

Most már jönnek a sátoros évek,
tűzhely, hódolat ünnepi télnek.
Az igazság sátora rajtam
mély a menny, számos csillaga harsan,
ide küldi örök riadóját,
ide hullnak a télbeli rózsák.
Égő csipkebokrában a vérnek
magas énekét fújja a lélek:
Csak a száműzött csók magasának
jegyzett el még ő is: a bánat.

ZIGEUNERRAST

Jetzt kommen schon die Zeltlagerzeiten,
Feuerstelle, festlich Winter bereiten.
Darauf das Zelt der Wahrheit gespannt
der Chor der Sterne am Himmel tief schallt,
hierhin schicken sie ewigen Schrecken,
fallend des Winters Rosen sich strecken.
In dem Dornenstrauch des Blutes brennend
bläst die Seele sehr hohe Gesänge:
Und zu dem verbannten Kuss aus der Welt
hat nun sich auch der Kummer gesellt.

Árad a Sajó, a Szamos, a Tarna,
Észak-Magyarország újabb bajba’,
nyíló virágokról jobb lenne írni,
ha senkinek nem lenne oka sírni.

Ezrek éjjel-nappal talpon a gáton,
homokzsák kézben és fáradt vállon,
Edelény utcáin hömpölyög az ár,
a szentendrei Skanzen romokban áll.

Az M1-es beszakadt váratlanul,
idén májusban is a víz lett az úr,
aszfalt közepén mint lázadó szolga,
s autókat emésztene kráter gyomra.

Csapás, csapás hátán, nyögi az ember,
segítő kéz most mindenhová elkel,
a természet kivételt velünk sem tesz…
Óvjuk a földet, amíg késő nem lesz!

2010. 05. 18.

Ablakomból nézem a telet,
szemben erőmű füstöt ereget,
úgy úszik bele a szürkeségbe,
ahogy gondolat a feledésbe.

Hópihék kavarogva szállnak,
kezét mintha ráznák a szitásnak,
székemből már fel kellene állni,
lassan a kéményeket sem látni.

Istenem, most úgy haza mennék,
csalogat sok gyermekkori emlék,
de jó lenne kimenni a dombra,
onnan nézni hókendős falumra.

Csodálnám a fehérlő tájat,
menyasszonynak öltözködött fákat,
jó volna a cinkéket meglesni,
vagy mezőn szarvas nyomot keresni.

Szobámból nézem csak a telet,
varjak szállnak el a remiz felett,
közben kigyúltak az est fényei,
s aludni térnek a múlt képei.

http://www.origo-haz.hu/cinke/cinke/node/9415

Az ősz lopva lehelt csókot a tájra,
mint kislány az ablaküvegre,
hogy otthagyja nyomát pirosló szája,
és hajába simítson új szerelme.

A hegygerincen még zöld a fa ága,
később öltözik bronzszínűbe,
vár még, ahogy türelmes asszony vágya,
mikor szülöttjének kell mesélnie.

Fűszálakon már tücskök nem zenélnek,
s dombok mögül később kél a Nap,
de lombokon aranyló fények égnek.

A levelek mind kosztümöt cserélnek,
majd ledobják magukról megunt
rongyukat, kapuja elé a télnek.

Átírt: 09. 26.

Vén patakunkat összenyomta a sok nyár,
medrében a békanyál is mélyre ült,
két partján gizgaz tekint győztesen körül.

Ember már alig jár a gyalogúton át,
kifakult körülötte a tarka rét,
egy-egy kutya csahol keresztül rajta még.

Rég hangos volt a táj, széles a taposás,
akkor élénken nyüzsgött itt az élet,
virágot szedtünk vagy lestük a gőtéket.

Az öreg híd áll még, elmerengtem rajta,
aztán esőcsepp pottyant a patakba,
s egy ringlószilva beesett a nyakamba.

2009. 08. 22.